Koincidens

Bohus Réka, Eperjesi Ágnes, Robitz Anikó – Triangle / TOBE Gallery 2016. június 3. - július 6.

Malevics művészetének geometrikus alakzatai föld körüli pályára álltak. Ezek az égitestek időről-időre metafizikus tömegvonzással hatnak a művészekre, pedig az ikonikus képek születése óta eltelt 100 év, ráadásul az előzőnél nagyobb sebességgel.

Bohus Réka, Eperjesi Ágnes és Robitz Anikó közös kiállítása a tárgynélküli világot idézi meg. A kiállítótér keskeny, hosszúkás, csupán néhány négyzetméter, önmagában is hasonlít egy ledöntött és kifordított emlékműre. Akarva vagy akaratlan, spontán összeolvadásnak lehetünk tanúi, a beüvegezett fotók tükrökként viselkednek a sötét felületeken, saját mértani formájukat egymásba vetítik. A képek alatt pedig se név, se cím nem ad igazodási pontot.

Mindhárom művész a fotográfia eszközével alkotott. Bohus Réka használaton kívüli tárgyakat fényképez, felismerhetetlenségig darabolja és alakítja át játékos, de itt-ott még iskolai feladat ízű kompozíciókká. Eperjesi Ágnes fotogramjai az optikai színkeveréssel és a mellékdenzitással való kísérletezésének következő logikus lépése. Robitz Anikó festői épületrészletei pedig átalakítatlan fotóbizonyítékai a malevicsi tiszta szenzibilitásnak.

A Triangle című csoportos kiállítást a tájékoztató szöveg szerint Malevics-reflexiók és a szuprematizmus mentén fűzték fel. De vajon el lehet-e várni a mai közönségtől, ami hozzá van szokva az indexelt, koncepciókkal alátámasztott, fogyasztásra előkészített látványhoz, hogy egy szuprematista műben annak esztétikuma által valóban felfedezze, vagy akár csak keresse a tárgynélküli, tiszta érzetet? És akkor, amikor a művészek jelentős része kivételes érzékenységét társadalmi problémákra való reflektálásra fordítja, nem gondolhatjuk-e azt, hogy ez a másik világ inkább tétnélküli, mintsem tárgynélküli?

Bohus, Eperjesi és Robitz különböző intenzitással kapcsolódik a malevicsi filozófiához. Máshol tartanak saját útjukon belül,

Gyerekszáj

Papp Sándor Dávid – Handicap / NextArt Galéria 2016. január 21. - február 20.

Minden visszametszett, hátrányból induló. A lépcső tetejére érve egy létra fogad lefelé. A mozgássérült járókerete is sérült, a mókuskerék nehezített pályájú, de ingereket kizárólag ettől a rendszertől remélhetünk. Ha úgy döntünk, hogy megállítjuk a kereket, még a mozgás illúziója is oda. Vállalnád ezt?

Papp Sándor Dávid alkotásai egy olyan ember szemszögéről tanúskodnak, aki érzékeny a jelekre. Nem igazán tudjuk, ki küldte ezeket a jeleket, de olyan kérdésekre válaszolnak, amik üres termekben szoktak elhangozni. A legváratlanabb pillanatokban tűnnek fel, és misztikus bizonyítékokat látunk bennük a kétségeink létjogosultságára, hogy leosztott szerepek várnak minket.

A kiállítótérben szitanyomatok, glicée printek, két szobor és egy animáció van. Emberi jelenlét kizárásával megszemélyesített, zavar által eszköztelenített tárgyak, ikonná emelt spontán asszociációk. Humorosnak is tűnhet, pedig aki szokott jeleket látni, az tudja, hogy ez komoly. Egyszereplős világegyetem bútorai: lépcső, kerítés, játékok. Egymás mellé felsorakoznak: összeforrasztva, eltörve, szétnyomva.

A tárgyak saját, mozdulatlan, de nem törhetetlen bevonatukba szorulva önálló személyiséggel rendelkeznek. Sehova nem vezető lépcső körbe kerítve: biztos, ami biztos (Machination), karantén alatt tartott hintaló (Teeter), mosolygó fal (Smile), telhetetlen bevásárlókocsi (Holidays), ellenséget védelmező fegyver (Catapult). Az előadásmód műfajtoktól függetlenül végig józan, műszakirajz-szerű vékony, világító vonalak, számítógép által generált fizikai törvények, a térben elhelyezett hétköznapi tárgyak. Mintha egy látomást érzelmek nélkül akarna elmesélni, nehogy bolondnak nézzék.

A témák a privát élettérből és a közösségi alapélményekből erednek. A különböző forrásokból érkező, kreált szimbólumokkal való kommunikáció azonban rejt magában veszélyeket. Míg az állandó környezetünk olyan elcsépelt díszleteivel kapcsolatban, mint a